John Sandford: Soha ​ne ölj… (Lucas Davenport 1.)

  Agyafúrt és nagy nőcsábász rendőr egy szép napon ‘a veszett’ nyomába ered, aki igen csúnyán bánik el kiszemelt áldozataival, akik mind fiatal, szép nők. A bűnöző sajátos logikátlansága mentén követi el a gyilkosságokat. A kiszemeltjei tetszőlegesek, nincs kiváltó ok a tett elkövetésére, nem hagy nyomot, egyszerűen csak kiéli bűnös vágyait.

A rendőrség sokáig egy helyben topog, mígnem az egyik áldozat túléli a veszett támadását. Az ő vallomása az első kiindulópont, hogy ennek a beteg lelkű mészárosnak a nyomára bukkanjanak.

Sandford első kötete a Soha ne ölj…, ám mégis végig olyan érzésem volt, hogy egy rutinos szerzővel van dolgom. A szereplők elevenek, a stílus pörgős, laza, ahol kell, brutális, és mindvégig fenntartja a figyelmet. Ráadásul Davenport nem egy klasszikus jófiú (bár szabadidejében bugyuta és kevésbé bugyuta számítógépes játékokat tervez) – ha kell, odacsap, de van, hogy neki csapnak oda. Logikus, okos, ám simán képes hibázni is – talán ettől még emberibbnek tűnik a figurája. A nőket szereti, a nők szeretik. A nyelve csípős, egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy kinek, hol a helye az ő világában, de nagyon jól áll neki ez az egészséges önbizalom.

A veszett kellően utálható, tettei kellően kegyetlenek egy krimi/thrillerhez. Talán az ő alakja, illetve hogy miért is lett olyan amilyen, kissé maszatos, de ettől még teljesen élvezhető a könyv.
A mellékszereplők – akik némelyike gyaníthatóan visszatér a folytatásokban – pont elég hangsúlyosak, hogy színesítsék az összképet.